| |
| „Beethovens letzte herrliche Sinfonie“ |
| 2005.08.27 - Nordbayerischer Kurier (von Frank Piontek) |
| |
„Beethoven isteni utolsó szimfóniája”
Fellegi Ádám újra a Wahnfriedben
Wagner saját maga is átírta zongorára már 1830-ban „Beethoven isteni utolsó szimfóniáját”. Egyidejűleg annak d-moll kezdete belekerült e-moll zenekari művébe. (17 éves volt!). Liszt szintén átdolgozta a 9.-et jó 3 évtizeddel később, és íme ott ül újra a magyar zongorista, Fellegi Ádám a Wahnfried ház zsúfolásig telt szalonjában a zongoránál, amelyen már 2 évvel ezelőtt egy felejthetetlen „Eroica”-t adott elő.
Most is jellegzetesen összefogott, szinte szünetnélküli előadást produkál: olyan gyorsan –de sohasem túlfűtötten- válik áttekinthetóvé az egész mű, mint maga a kezdés volt. Fellegi művészetének lényege, hogy a hangsúlyokat egyidőben könnyedén, de erőteljesen játssza. A gyors futamok girlandokként szólnak, és valósággal kivési mégis a formát a hangzó anyagból: emitt a mindig elegáns ritmika, amott egy d-moll, amely ritkán szól ilyen őserővel. Ha gyors is az első két tétel tempója, mindig helyénvaló, és semmilyen árnyalat nem megy veszendőbe a jobb és a bal kéz között. Ha a zene „logikus” lenne, ez az interpretáció lenne az egyetlen ideális. Ahogy Fellegi játszik (és talán ez a csodája az estnek), egyszerre analitikusan és muzikálisan, akkor megértjük hogy Wagner a saját zenedrámáit a beethoveni szimfónia szelleméből kiindulva tervezte. A hallható feszültség, belső nyomás a nyitótételben (Fellegi nyilvánvalóvá teszi) már a „Walkür” fellángolásait előlegezi rejtve, majd a Scherzo pontozott ritmikája egyértelműen a Walkürök lovaglására utal. Fellegi megmutatja az öreg Beethovenben a vad fiatalt, és még az Andante-ja is intelligens ellentmondásokból áll: a végtelen dallam nála, ahogy Arthur Schnitzler mondta volna „egy lassú bécsi keringő mosolygó fájdalmát” hordozza.Fellegi művészete, amely világosságot és költőiséget békít össze, éppen akkor nyilvánul meg, amikor a többszólamúság gazdagságát és a nehéz ujjmunkát látszólag könnyedén egyesítve játssza. A zárótétel nem csak harangtiszta ujjongás, hanem csodálat afölött, hogy a basszus- énekhang a himnusz alatt is megtartja saját jogát a vitalitásra. Mintegy mellékesen elintéződnek e Finale ideológiai problémái is. A zongoránál ülő ember minden zenekar-kollektívánál jobban elhiteti a beethoveni idealizmust, amely a Felvilágosodás dialektikájának alávetve naponta megsemmisül. Az már csak egy technikailag érdekes részlet, hogy az énekhang-bejátszás Fellegi zongorázásával tökéletesen harmónizál (egy DVD készülék teszi lehetővé)
Amikor végül a Hofgarten-ből egy denevér röpül be a terembe és a mennyezet alatt kering, ez nem baljóslat, mint Cosima Wagner hitte annakidején, mert a magyar muzsikus a koncertsorozatnak olyan Wagner-hez és a Wahnfried-hez méltó finálét adott, amely ez évben sok magasan dotált fesztivállal konkurrálhat
Frank Piontek
Nordbayerischer Kurier 2005 augusztus 27/28
Angol fordítás / English version:
"Beethoven's last divine symphony" (Wagner)
Adám Fellegi is back to the Wahnfried
Wagner himself transcribed Beethoven's last divine symphony for piano in 1830. At the same time the D-minor beginning made its way into Wagner's E-minor orchestral work (he was 17 at the time). Liszt likewise transcribed the 9th symphony in a little more than 3 decades afterwards, and now Hungarian pianist Ádám Fellegi is again sitting at the piano and playing in the crowded salon of the Wahnfried house where he sat two years ago, with an unforgettable rendering of the Eroica. This time again he is giving a characteristically disciplined performance virtually without a pause: the whole work unfolds fast but never overheated, just as the beginning itself. The very essence of Fellegi's art is to play the stresses easily yet powerfully.
The fast passages are the sounding equivalents of festoons; the pianist chisels the musical shape out of the sonorant block: at one moment here is an elegant rhythmic solution, at another there we hear a d-minor with rare, overpowering force. If the tempo of the first two movements is fast, it is nevertheless constantly appropriate, and no shade of the musical message goes astray between right and left hand. If music were logical, that interpretation would be the only ideal one.
The way Fellegi plays - and that is perhaps the miracle of the evening - analytically, and at the same time musically, helps one understand why Wagner designed his own musical dramas departing from the spirit of the Beethovenian symphony.
The audible tension, and the inner pressure herald the flaring of the Walkürs (as Fellegi makes it clear), intially concealed, then the dotted rhythm of the scherzo is an obvious reference to the Walkürs' cavalcade. Fellegi uncovers the wild youngster in the old Beethoven, and even his andante consist of intelligent contradictions: the endless melody - as Arthur Schnitzler puts it - carries the smiling pain of a slow Wiener waltz. Fellegi's art, reconciling the light and the poetic, becomes manifest as his play unites with apparent ease the richness of polyphony and the feats of virtuoso fingering. The closing movement is more than heralding clarity of jubilation: it is an impressed amazement over the fact that the bass voice maintains its vitality even during the hymn. And then the ideological problems of the Finale are also settled, as if en passant.
The man at the piano makes us believe, better than any orchesral community, the Beethovenian [?] idealism that is annihilated every day subordinated to the dialectics of Enlightenment. The fact that the playback of the choral part is in perfect harmony with Fellegi's play (made possible by a DVD player) is a point of merely technical interest.
When finally a bat flies in from the Hofgarten and whirls around below the ceiling it is no bad omen, unlike Cosima Wagner had thought, because the Hungarian musician produces a finale to the series of concerts that is worthy of Wagner, and worthy of the [?] Wahnfried and that is also a serious competitor to many heavily subsidised festivals this year.
Eredeti szöveg / Deutsche Version:
|
| |
| The original article: |
| |
„Beethovens letzte herrliche Sinfonie“
Wieder in Wahnfried: Ádám Fellegi
Bayreuth
Von Frank Piontek
Wagner selbst hat sie 1830 für Klavier eingerichtet: „Beethovens letzte herrliche Sinfonie“. Etwa gleichzeitig fand der dramatische d-moll-Beginn Eingang in sein e-moll-Orchesterwerk. Liszt bearbeitete die 9. gut drei Jahrzehnte später gleichfalls für Piano solo, und wieder sitzt der ungarische Pianist Ádám Fellegi am Steingraeber im ausverkauften Salon von Haus Wahnfried, wo er 2003 eine unvergessliche „Eroica“ spielte.
Von neuem bietet er eine zupackende, charakteristischerweise fast pausenlose Vorstellung: so schnell - doch nie überhitzt - wie schon der Beginn wird die ganze Symphonie in den Blick genommen. Fellegis Kunst besteht darin, die Akzente zugleich leicht und doch kräftig herauszuspielen. Die schnellen Läufe klingen wie Girlanden, und doch meißelt er gleichsam die Form aus dem Tonmaterial heraus: hier die stets elegante Rhythmik, dort ein d-moll, das selten so urgewaltig klang. Ist in den ersten beiden Sätzen das Tempo schnell, so ist es doch immer richtig, und keine Nuance geht zwischen der linken und der rechten Hand verloren. Wäre Musik „logisch“, diese Interpretation wäre die einzig ideale. Fellegi spielt, das ist vielleicht das Wunder dieses Abends, zugleich analytisch und musikantisch, und wir begreifen, daß Wagner sein Musikdrama auch aus dem Geist der Beethovenschen Symphonien heraus konzipierte. Im hörbaren Innendruck des Kopfsatzes sind schon, Fellegi macht es deutlich, die Aufwallungen der „Walküre“ verborgen, erst recht im Scherzo, wo der punktierte Rhythmus auf den Walkürenritt zu verweisen scheint. Fellegi zeigt uns im alten Beethoven den jungen Wilden, und auch sein Andante besteht aus intelligenten Widersprüchen: die unendliche Melodie trägt bei ihm, wie Arthur Schnitzler gesagt hätte, den Schein „lächelnder Wehmut, wie ein getragener Wiener Walzer.“
Fellegis Kunst, die Klarheit mit der Poesie zu versöhnen, enthüllt sich gerade da, wo er den Reichtum der Polyphonie aus dem schwierigen Fingersatz scheinbar locker herausspielt. Der Schlußsatz, das ist nicht allein glockenheller Jubel, sondern auch die Verwunderung darüber, daß noch die Baßstimme während der Hymne ihr vitales Eigenrecht behält. Wie im Nebenbei werden die ideologischen Probleme dieses Finales beseitigt. Der Mann am Klavier beglaubigt, besser als jedes Orchesterkollektiv, Beethovens Idealismus, der doch der Dialektik der Aufklärung unterworfen war und täglich vernichtet wird. Da ist es nur ein wenn auch interessantes technisches Detail, daß die Einspielung der Singstimmen mit Fellegis Spiel völlig harmoniert (ein Videogerät machts möglich).
Wenn schließlich eine Fledermaus vom Hofgarten in den Saal fliegt und unter der Decke ihre Runden dreht, ist´s nicht, wie Cosima Wagner einst meinte, ein Unglücks-Omen: denn der ungarische Musikers bot das wahnfried- und wagnerwürdige Finale einer Konzertreihe, die in diesem Jahr mit so manchem hochdotiertem Festival konkurrieren konnte. |
| |
|
