Fellegi Ádám tökéletes Beethoven-je egy ünnepi esten a Wahnfriedban

BAYREUTH

Frank Piontek

Hermann Hesse Othmar Schoeck zeneszerzőről szóló visszaemlékezésében elmesélte, hogy gyakran találkozott vele egy homályos bergamói kocsmában. Volt ott egy régi, rozoga asztalzongora, amelyből csak hamis hangokat lehetett kicsalni. Amint azonban Schoeck leült a hangszerhez "a jó, öreg kasztniból" újra zongora lett: "És Schoecknek sikerült nekünk zenét csinálni".

Furfangos zongora

A Wahnfriedben olykor megszólaló zongora persze nem nevezhető "rom"-nak, de megvannak a hiányosságai, amelyek következtében tapasztalatlan kezek alatt cincogó hangot adhat. Most azonban egy igazi zongoristával találkoztunk, aki a szép, régi hangszer hiányosságait semmivé tette, amikor műsorára tűzte a zongora repertoár két összetartozó hatalmas darabját, Beethoven Eroica-variációit (op 35) és Liszt Ferenc kongeniális "Eroica" átiratát, amely művet Beethoven a Variációk után két évvel komponált.

"Szinte barbár"

Wagner, akinek Wahnfried-beli házi istenségei közé tudvalévőleg Beethoven is beletartozott, "Beethoven" írásában az utolsó tétel rendkívül egyszerű témájáról beszél, amelyben már megmutatkozik "hitének ideális jó embere".

Fellegi, aki a variációknak az ismert kontratáncból származó basszus-hangjait 

"szinte barbár"-nak nevezi, ezt leginkább vidámnak fogja föl. Kerül minden hamis pátoszt, mert tudja, hol találja az igazit.

Energiával és humorral telve adja át magát a beethoveni disszonáns akkordfűzés durvaságainak, jótékony takarékossággal bánik a pedállal, és üdítő interpretációját nyújtja a grandiózus varációsorozatnak, amely interpretáció megsejteti, hogy az új érzékenység (persze Bach, a fiai, meg Mozart által közvetített) alkalomadtán koraromantikus hangjai, és a felszabadult klasszicitás között a játéknak egy csodálatos szabad tere létezik.

Fellegi nem "zongorázik": uralja a zongorát a legnagyobb, legtisztább érzékenységgel. Nem hangjegyek sorát idézi föl, hanem csalhatatlan érzékkel a tempó, a nüanszok és az átmenetek, de törések, meglepetések iránt is - elénk tárja a partitura csodáit a szimfóniához hasonlóan.

Az Operában tanult

Liszt saját átirataival kapcsolatos megjegyzésére gondolhatunk, amikor Fellegi a hangszerekre írt művek lényegét elragadó természetességgel felidézi: "Egy ember tíz ujja elegendő, hogy visszaadja a harmóniákat, amelyeket száz muzsikáló ember együttese létrehoz". Így következnek itt a tételek szinte attacca, bár szó sincs sietségről vagy kapkodásról.

Melankólikus érzés

Fellegi, aki készségét egyebek mellett a Magyar Állami Operaháznál végzett hét éves korrepetítori munkájával szerezte, szinte álomszerű biztonsággal varázsolja elénk a zongoraletétet.

Oroszlánmancs és cicapracli: két kéz, távol minden külsődleges csillogás nélkül jeleníti meg az "Eroica" mély, itt egyáltalán nem melankólikus lényegét. Végül, ha akarnánk még a klarinétot is hallhatjuk amely a zárótételben mint egy hatalmas forgószél, alla ungarese, csárdást kavar.