LEHENGERELJÜK BEETHOVENT

Jeffrey Wagner

Fellegi Ádám, magyar zongorista új színnel gazdagította a zongoraátiratok műfaját: Beethoven IX. D-moll szimfóniáját játssza Liszt átiratában. A finálé kórus- és szólóének szólamait a közönség felvételről hallja. A művész kicsiszolt előadása komoly előrelépés azokhoz az időkhöz képest, mikor a zongoristák minden erőfeszítésüket latba vetve próbálták játékukat hangfelvételekkel – rendszerint speciálisan e célra készültekkel – szinkronban tartani. Fellegi ezt az összhangot úgy oldotta meg, hogy előzetesen megbeszélte a tempót és az interpretációt a karmesterrel, akinek mozgását a felvétel során dvd-re rögzítette. Az előadások alkalmával egyszerűen a kottatartóra állított kis képernyőn nézi a karmestert. Az eredmény: egy tökéletesen időzített, egybeforrt előadás.
Fellegi már Magyarországon, Richard Wagner otthonában, a Wahnfriedben (Bayreuth), Rómában, Milánóban, sőt több amerikai városban is eljátszotta, mindannyiszor nagy sikert aratva. A dvd felvételt és a lejátszó berendezést mindenhova magával viszi. ’Liszt gyönyörűen átírta Beethoven első nyolc szimfóniáját szólózongorára’ magyarázza Fellegi, ’de mikor a kilencedikhez ért, úgy látta, hogy a teljes zenekar és a negyedik tétel kórusa már nem adható vissza két kézzel. Ezt a kiadónak, a Breitkopf und Härrel-nek is megírta.
A kiadó kitartó unszolására végül diplomatikus megoldás született: Liszt csak a zenekari részt írta át, a kiadó pedig e fölé nyomtatta az eredeti kórus kottáját. Ez az átirat egyébként kiemelkedő teljesítmény volt Liszt részéről, aki az átiratot a Madonna del Rosario kolostorban, Rómában készítette egy olyan pianínót használva amelyen nem szólt a középső „d” billentyű, a szimfónia alaphangja. Képzeljük csak el Beethoven e nagyszerű szimfóniájának átírását így! Liszt kiváló életrajzírója, Alan Walker hasonlóan vélekedik. Liszt átíratkészítői képességéről az alábbiakat írja: ’... utánozhatatlan, ahogy a zenekari mű rengeteg finom rezdülését belefonja az átirat szövetébe... a látszólag megoldhatatlan technikai problémákat ... a zongorához legjobban illeszkedő módon oldja meg.’ (Liszt Ferenc: the Final Years 1861-1886, Alfred A. Knopf). Fellegivel azután találkoztam, hogy Beethoven V., C-moll szimfóniájának Liszt-féle átiratát játszotta Bonnban, Beethoven szülőházában. Megkérdeztem, miből fakad vonzódása ezekhez a művekhez. ’Művészként örömet jelent, ha személyes kapcsolatom lehet ezekkel a remekművekkel’ mondta.
’Saját értelmezésemben játszhatom őket, és ezt az új látásmódot a közönséggel is megoszthatom. Szabadabb ritmusú, „rubato” stílusban játszhatom őket, ami egy zenekari előadás esetében nem lenne lehetséges. Beethoven természetesen nem zongorára szánta ezeket a műveket; Liszt zseniális átiratai ugyan átalakították, de közben meg is őrizték mindegyik mestermű eredeti színvonalát.’
A XIX. szd. zeneszerzői ontották az átiratokat, mivel sokkal könnyebb volt egyetlen zongoristát találni egy-egy mű eljátszásához mint egy teljes zenekart. Akkoriban a szimfonikus hangversenyek ritkák voltak, és e ritka eseményeket is csak nagyvárosokban rendezték, ahol jószerivel csak a helyi közönség volt jelen. Hangfelvételek egyáltalán nem léteztek. Ezt a hiányt az átiratok segítségével lehetett pótolni.
’Tolsztoj egyik regényében van egy jelenet – idézi fel Fellegi – ahol a háziasszony és a barátja otthonukban (talán Irkutszkban) nagy vacsora után leülnek a zongorához, és Beethoven c-moll, V. szimfóniáját adják elő vendégeiknek négykezes átiratban. Akkoriban Szibériában természetesen nem voltak zenekarok, így ilyen zenét kizárólag így lehetett hallgatni’.
Manapság e remekművek már gyakorta felcsendülne zenekarral, és hangfelvételek vagy sugárzott előadások a kultúra főáramából kieső helyekre, így Szibériába is elviszik e zenét. De Fellegi szerint továbbra is tény, hogy a zenerajongók nagy része ma is élvezi az átiratokat: a szólista személyes varázsa olyan többlet, ami a karmester és a szimfónikus zenekar közös előadásából mindig is hiányozni fog. Például Beethoven III. szimfóniájának negyedik tételében van egy gyönyörű klarinét szóló, ami zenekari előadásban általában nem jól hallható. A zongoraátiratban azonban a zongorista finom hangsúlyeltolással kicsit határozottabban szólaltathatja meg a dallamot, ami egyébként a magyar csárdást idézi.’ A zongorista kiemelheti azokat a dallamokat a középfekvésből vagy a basszusból, melyek szokványos esetben nem jól hallható... [Jeffrey Wagner, Chicagoban élő zongorista, a Clavier szerkesztőségi tanácsadója. A Northwestern University-n és az Indiana University-n szerzett diplomát. – A képen a miniatűr képernyő látható, mely a zongorán van elhelyezve, ezen követi Fellegi a karmester mozdulatait.] Fellegi elsőnek a VII. A-dúr szimfóniát vette repertoárjára, mert ezt nehezebbnek tartotta, mint bármelyik zongoraszonátát. Azután Beethoven harmadik, ötödik és hatodik szimfóniáját játszotta el, mielőtt nekivágott volna a grandiózus kilencediknek.
’Ezeknél az átiratoknál vagy parafrázisoknál Liszt nem próbált „alakítani” az eredetin’ mondja Fellegi. ’Mint Bach orgonaátiratainál is, Liszt e zeneszerzők iránti tiszteletét azzal bizonyította, hogy szigorúan követte az eredeti zenei megfogalmazást. Azonban nem is egyszerűsítette a zenét, ahogy a kor néhány komponistája egyes átiratok esetében megtette. Igazság szerint a zongoristák rendkívül nehéznek tartják ezeket a Beethoven szimfónia- átiratokat.’
Fellegi szerint tehetséges zeneszerzők jó átiratai értékes zenei anyagot kínálnak a repertoárjukat bővíteni kívánó mai zongoristáknak is. ’A közismert darabokat, mint pl. Chopin G-moll Balladáját annyian játsszák, hogy szinte egymásba botlanak a hangversenytermekben. Abban nem hiszek, hogy ismeretlen darabokat csak azért kell elővenni, hogy feltámasszuk őket – sok zene igenis maradjon a feledésben – de van jónéhány remekbe sikerült átirat, melyek csak arra várnak, hogy a zongoristák műsorra tűzzék. Játszom például Wagner Walkűrjének Hugo Wolf féle átiratát a Tűzvarázs zenéjével, amely csodálatosan cseng zongorán. De Klindworth és Tausig is kiváló átiratokat készítettek különböző remekművekből.’
Mikor Beethoven IX. szimfóniáját szólistaként adja elő Fellegi, vajon meglát-e számára új mélységeket a műben? Igen! A gyönyörű Adagio például – mondja – az egyéni boldogság kifejezése. A dicsőséges zárótételben, az Örömódában viszont az általános emberi örömmámor hangjait halljuk. Mikor mindenki barátságban és szeretetben forr egybe, az az igazi öröm.’ Ez az öröm a mindennapi életben talán sosem következik be, a zárótételben Beethoven mégis művészien megérezteti ezt velünk..