Fellegi Ádám zongoraművésznél
Koncert a nappaliban

Évek óta készültem Fellegi Ádám zongoraművészhez. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan működhet egy lakás hétköznap otthonként, vasárnap pedig koncerteremként, ahol a közönség létszámát a nappali mérete és az előszobában tárolt székek száma határozza meg, a műsor állandóan változik, a hangulatra pedig sosincs panasz.

A lakás stílusosan a Zeneakadémia közelében, egy százéves ház harmadik emeletén található. Az előtér kísértetiesen emlékeztet egy színházi folyosóra, de talán nem véletlenül.

A falon óriás tükrök, plakátok, és még a kabátunkat is beadhatjuk a kamrából kialakított ruhatárba. Az előszobából nyílik a színházi büfé is, vagyis a lakás konyhája, ahol a koncertek szünetében Fellegi úr vendégül látja a hallgatóságot egy kis házi pálinkával, aprósüteménnyel.
Azon a téli délutánon Beethoven IX. szimfóniáját különleges előadásban hallhattam: a mű utolsó tételét az élő zongora mellett DVD-n odavarázsolt kórus szólaltatta meg. A koncert után kicsit faggathattam a művészurat életéről és persze a lakásról.
– Zenehallgatás közben már felfigyeltem a zongora feletti műalkotásra, mit ábrázol, miből készült?
– A szobrok, a festmények általában az alkotók ajándékai, drága dolgok lennének nekem. Néha, ha kiállításuk van, egyet-egyet vissza is kérnek egy időre a művészek tőlem. A zongora mellett Varga Imre szobrát láthatja, de van itt munkája Mészáros Mihálynak és egy festménye Udvardy Erzsébetnek is. Azt a dróthálóra szőtt gobelint, amire rákérdezett, azt kivételesen vásároltam. A művet, mely a Nekcsei Bibliát ábrázolja, Kőszegi Annamária készítette. Nagyon vigyázok rá, lapozni is lehet, sokszor még rovarirtóval is befújom a molyok ellen.
– Mekkora is a lakás?
– 73 m2.
– Nem volt valaha nagyobb? Mintha hiányozna valami.
– Jól látja. A régi házi úr, hogy több pénzt szedhessen a bérlőktől, leválasztotta a lakásokat.
– Régóta lakik itt?
– Igen, itt születtem és itt éltem a szüleimmel. A mostani tolóajtó helyén akkor még egy szárnyas ajtó volt, és mögötte laktam én. Ma már inkább csak a munkahelyem ez a lakás, itt gyakorolok, ide jövök elmélkedni, olvasni, de nem alszom itt.
– Mióta ad házikoncerteket, honnan jött az ötlet?
– Nyolc-kilenc éve. Régen rengeteg teltházas előadást adtam, sokan nem is fértek be. Akkor gondoltam arra, hogy otthon is koncertezni kezdek. A rendszerváltás előtt ez illegális tevékenység lett volna, mert ez már gyülekezésnek számított, de később mindent lehetett.
– Hányan férnek be egy alkalommal?
– Hatvan embernek van hely előadásonként ezeken a nem éppen ide illő, de praktikusan egymásba rakható fehér műanyag székeken, amelyek öszszerakásában a hallgatók és ön is segített.
– Mostanában újították fel a lakást?
– Hat évvel ezelőtt, két részletben zajlottak a munkálatok Kecskés Tibor belsőépítész szaktanácsai alapján. Mindent felújítattam, hogy a lakás a vendégek fogadására igazán alkalmas legyen. Így lett a spájzból ruhatár, az előszobából pedig a nagytükrös váró és társalgó. Akkor cseréltettem le a nappali már említett szárnyas ajtaját erre a modern térelválasztó tolóajtóra, hogy a két szobából egy mozdulattal koncerttermet lehessen csinálni. A fürdőszobát és a konyhát újra burkolták. A konyha kékes-lila, régi tálalószekrényéhez választottam a csempét.
A spot lámpák is azóta világítják meg a plafonig érő új könyvespolcot és a falon látható szőnyegeket.
– Nagyon szépek. Honnan vannak?
– Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem gyűjteni őket, mindenfelé vadásztam rájuk. Ami a falon van, az éppen egy angol mosott siráz, ebédlőszőnyeg volt valaha.
– A zongora, ha jól látom, sokkal kisebb, a szokásostól eltérő lábakkal.
– Igen, egy normál méretű koncertzongora nem fért volna itt el, ez egy nyolcvanéves diófával burkolt Steinway zongora, chippendale lábakkal.
– A bútorok között van olyan, amelyik családi örökség?
– Az ágy előtti dohányzóasztal és a székeik, de már új huzattal.
A koncert idejére átalakult a lakás tere: emberek jöttek-mentek, megtelt a ruhatár, elfogyott az ülőhely – akár egy színházi előadáson, de a művész otthonára jellemző meghitt, intim atmoszféra egy percre se tűnt el.
Valahogy így képzeltem el egy Liszt Ferenc korabeli házimuzsikálást.

Szöveg: Balogh Anikó – Fotó: F. Tóth Gábor